[image_with_animation image_url=”232104″ animation=”Grow In” hover_animation=”none” alignment=”” img_link_large=”yes” border_radius=”none” box_shadow=”none” image_loading=”default” max_width=”100%” max_width_mobile=”default”]

Cím nélkül | Ohne Titel, 2016–2017, papír, ceruza | Papier, Bleistift, 150×570 cm

I am raw html block.
Click edit button to change this html

Tasnádi József

Gondolkodásmintázatok

9 reflexió Szíj Kamilla művészete kapcsán

1.

Az absztrakció mindig szembesít az értelmezés határaival, tulajdonképpeni lehetetlenségével.

Ami az absztrakcióról elhangzik vagy elhangozhat, az mindig vitatható.

2.

Elképzelhető, hogy a valóság csupán egy illuzórikus projekció, amely egyéni gondolatvilágokban ölt formát, hogy a gondolat egy második valóság, amely paradox módon megelőzi az elsőt.

Az individuum számára a valóság azonos az egyénileg felépített absztrakt, mégis személyes képzettel.

A valóság mibenléte – alapkérdésként – szükségszerűen, általánosan és konstans módon foglalkoztatja az embert. A kérdésre adott válaszok viszont egyéniek, ebből adódóan – abszolút értelemben – megoszthatatlanok maradnak.

3.

„A tárgyaknak vagy cselekedeteknek csak akkor lesz értéke, és csak azáltal válnak valóságossá, ha így vagy úgy részt vesznek egy olyan valóságban, amely meg is haladja őket.” (Mircea Eliade)

Eléggé alázatosnak hangzik azt gondolni, hogy a valóság tőlünk függetlenül is létezhet. A probléma azonban az, hogy a valóságban mi magunk is benne vagyunk.
Ezáltal pedig – ha kismértékben is, de – alakítunk rajta. Következésképpen nem állíthatjuk nyugodtan azt, hogy a világ valóban független lenne tőlünk.

Ezek szerint arra születtünk, hogy ne lehessünk alázatosak?

4.

Az önmegismerés folyamata halálig tartó, tulajdonképpen állandó erőfeszítés, amely az egyéniség őszinte feltérképezésére irányul – vagyis arra, hogy az ember kiderítse önmagáról az igazságot, másrészt pedig arra, hogy önnön vélt és valós hibáit kiküszöbölje, netán elfogadja. Vagy ellenkezőleg: vélt és valós erényeit tovább fejlessze.

Az önmegismerés (a gondolkodás) kényszere alól nem lehet kibújni. Az önmagunkkal való találkozást nem lehet sem megúszni, sem pedig megkerülni.
Mi több: ebben az egészben lenni szokott valami kéjes élvezet.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a művészet az önmegismerés egyik leghatékonyabb módszere, egyszersmind megnyilvánulása.

5.

A gondolkodásban életünk fiktív oldala revelálódik, az a személyes és szavakban tulajdonképpen megoszthatatlan szellemi konglomerátum, amely kinek-kinek a személyes realitását jelenti. A gondolatban nem a fizikai realitás fogalmazódik meg, hanem az ahhoz fűződő képzeteink. A gondolat a valósággal folyamatosan átalakulásban lévő viszonyunk azonnali következménye, e viszony realitásának bizonyítéka.

6.

Nem vagyunk egyformák – szokás mondani. Ez nyilvánvalóan egyéni valóságaink (fikcióink) különbözőségére utal, és nem fizikai valónk változatosságára.

Ennek ellenére egyetértés szokott lenni abban, ha sötét van vagy éppen világos, hideg vagy meleg, ha valaki fiatal vagy öreg. A közvetlenül érzékelhető (tapasztalható) tények realitását illetően általában konszenzus van.

Sejthető azonban, hogy ugyanannak a fizikai realitásnak vannak olyan részei, amelyek nincsenek a közvetlen érzékelhetőség mezején belül. Az is sejthető, hogy belőlük van a legtöbb. Ezeket illetően viszont már nincs konszenzus.

A személyes tapasztalás (az érzékelés) lehetőségének hiánya generálja és szüli meg a második – spirituális – realitást, amely az érzékelésen túli dolgokkal kialakított viszony leképezése.

Ez a fikció.

A fikció – bizonyos értelemben – az érzékelés konszenzusában meglévő rések betöméseként fogható fel. Amikor a jelenségek (a dolgok) természete gyakorlati szinten már nem ellenőrizhető, akkor kevésbé az értés, mint inkább a sejtés, a megérzés, az intuíció képessége válik fontossá.

A fikció olykor katartikus, ami viszont arra utal, hogy létezik egy, a konszenzuson túli konszenzus is.

Ez a metafora.

7.

Szíj egyszerre merészen szűkszavú és aszkétikusan bőbeszédű.

Művészetében a fikció és az absztrakció metaforikus hibriddé egyesül, amelyben a lényeges leválik a lényegtelenről.

Munkáját bizonyos fokú transzparenciával bíró hermetizmus jellemzi, amelyből mégis határozottan átszivárog a folyamat, a ritmus és a ciklikus iránti alapvető érdeklődés, a törvényszerűség és véletlen viszonyát érintő érzékeny kíváncsiság, a kontrollt és a sodródást egyidejűleg igénylő és elutasító látásmód.

Módszere olyan köztes algoritmuson – bizonyos mértékig sztochasztikus képleten – alapul, amely lehetővé teszi számára az ellentmondásosság – redukció, ismétlés (modularitás) és monotónia általi – leképezését, az ezekből születő változás, változatosság, valamint végtelenség pontos és meggyőző vizuális modellezését.

A sztochasztikus kapcsolat átmenet a függvényszerű kapcsolat és a teljes függetlenség között. Szíj esetében az egyik vonal hovatartozása (helye, iránya) meghatározza egy másik vonal hovatartozásának valószínűségét.

Kamilla az első vonal irányát (kvázi) véletlenszerűen veszi fel. A második vonal csak egy ponton kapcsolódik az elsőhöz. Ilyen értelemben az első vonal meghatározza a második eredetét (valószínűségét), de irányát nem, mert a második iránya is véletlenszerű. Ahogy a vonalak száma gyarapodik a „véletlen” irányokba haladó elemek egyre több ponton (nagyobb valószínűséggel) fognak „kapcsolódni” a többi irányhoz.

A folyamat elvileg a végtelenségig folytatható – ezt csakis a rendelkezésre álló felület korlátozhatja. Az eredmény – a sokirányú kapcsolódás révén – egy elvileg törhetetlen struktúra.

A rajz (kép) egy ilyen (végtelen) struktúrából „kivágott gondolatalakzat”, vagy a végtelenségig folytatható processzus – a papír szélénél abbahagyott állapota.

„A rajz: elsősorban a gondolat. A vonal az ember belső kultúrájának tükrözése, az ember ízlése, energiája, töltete, fegyelme és szabadsága. A rajz nem az, amit látunk, hanem az, amit gondolunk. Az ember látásának a látása.” (Szelley Lellé)

A fenti meghatározás precizitása és a rajzra vonatkozó lényegtartalma megerősít abban a véleményemben, hogy Szíj Kamilla munkái valójában nem képek, hanem rajzok. Szíj nem a látható szférából átvett „valamit” ábrázol (illusztrál), hanem saját gondolatait, gondolkodásának folyamatát jegyzi le. Vizuális monológokként, gondolkodásmintázatokként működő rendszereket generál, amelyeknek alkotó részecskéi mindig a vonalak.

Munkájának meta-tartalma az érzékelhetőség konkrétumán túli működés lényegének keresése. Egyrészt a realitás láthatatlan törvényszerűségeit, másrészt alkotói indíttatásának energiamezejét jeleníti meg visszafogottan és katartikusan letisztult egyszerűséggel.

Művei spirituális konkrétumokként nyilvánulnak meg, szintetizálva alkotói ösztöneit, energiáit és gondolkodásának absztrahált esszenciáját.

Az absztrakt itt nem stílus, nem is formai kérdés, inkább alapattitűd, az egzisztencia absztrakt szinten történő vizualizálásának igénye.

8.

A képi absztrakció, mint abszolút képi (látható) narratíva, az introspekció tisztán vizuális feltárása. A láthatóra redukált egyszerűség, amelynek fokmérője a konnotáció és az asszociáció hiánya, vagy lehetetlensége. Az egyszemélyes interaktus realitásának demonstrációja.

A személyes átírása a személytelenbe.

Az absztrakció segít ideiglenesen kiiktatni a valóság bonyolultságát és az általa folyamatosan generált frusztrációt. Talán épp ezért az absztrakció minden esetben megnyugtató, és valahogyan kapcsolódik ahhoz, amit szépségnek érzékelünk.

Az absztrakció a tiszta szenvedély, az önmegismerés ambíciója, a valódi magunkra találás képe. A megkönnyebbülés lehetőségének és a függetlenség illúziójának vizualizációja.

Olyan magánügy, amely sokakat elvezet(het) a katarzishoz. Általa mutatkozik meg az, amit a filozófia érzelmi bölcsességnek nevez.

Állandó belső dialógus. A közvetlenül nem kifejthető tartalom, nem a direkten üzenni akarás, nem is a programszerű kommunikáció, hanem az, amelynek nincs más szándéka, mint kideríteni önnön létrejöttének okait. Az a művészet, amely saját születésének történetét „meséli”, mely történet az alkotás létének indoklása is egyben.

Az absztrakció azonnali emocionális reakciót vált ki, viszont ellenáll az értelmezésnek, nem sok esélyt adva a verbális megfejtésnek.

9.

Vannak, akik azon a véleményen vannak, hogy a képzőművészet egy, az értésen túli dimenzió. Én is közéjük tartozom.

Ennek ellenére nem kerülhetem meg a kérdést: milyen mértékben lehetséges
minket felszabadítani az értés terhe alól? Alkalmasak vagyunk-e egyáltalán arra, hogy nélkülözzük az értés által adott biztonság illúzióját? Lehet-e értésmentes létről beszélni akkor, amikor az értés kényszerűsége ösztönös kódként determinál minket?

Úgy tűnik, hogy a szavak magukban hordozzák az értést – legalábbis annak illúzióját. Talán ezért gondolják sokan, hogy a szavak segítenek látni.

Ezzel együtt… hogyan lehet a szavak lineáris rendszerén belül érinteni azt, ami egyáltalán nem lineárisan strukturált, ami nem más, mint az a törvény, amely a láthatatlanság leple mögül tartja össze a világot, és ad értelmet bennünk – többek között – az absztrakció gondolatának?

Nehezen…

[image_with_animation image_url=”232020″ animation=”Grow In” hover_animation=”none” alignment=”” img_link_large=”yes” border_radius=”none” box_shadow=”none” image_loading=”default” max_width=”100%” max_width_mobile=”default”]

Cím nélkül | Ohne Titel, 2014, papír, ceruza | Papier, Bleistift, 150×150 cm

[image_with_animation image_url=”232021″ animation=”Grow In” hover_animation=”none” alignment=”” img_link_large=”yes” border_radius=”none” box_shadow=”none” image_loading=”default” max_width=”100%” max_width_mobile=”default”]

Cím nélkül | Ohne Titel, 2014, papír, ceruza | Papier, Bleistift, 150×150 cm

[image_with_animation image_url=”232021″ animation=”Grow In” hover_animation=”none” alignment=”” img_link_large=”yes” border_radius=”none” box_shadow=”none” image_loading=”default” max_width=”100%” max_width_mobile=”default”]

Cím nélkül | Ohne Titel, 2014, papír, ceruza | Papier, Bleistift, 150×150 cm

[image_with_animation image_url=”232021″ animation=”Grow In” hover_animation=”none” alignment=”” img_link_large=”yes” border_radius=”none” box_shadow=”none” image_loading=”default” max_width=”100%” max_width_mobile=”default”]

Cím nélkül | Ohne Titel, 2014, papír, ceruza | Papier, Bleistift, 150×150 cm